Csak Európában több száz, ionizáló sugárzással készült mutáns növényfajtát hoztak létre és termesztettek az utóbbi harminc évben. Ezeket a növényeket természetes táplálékként vesszük és fogyasztjuk, bár fogalmunk sincs arról, hogy a besugárzás milyen genetikai elváltozást hozott bennük létre, s ezeknek lehet-e hosszú távon mellékhatása. Mindezek ismeretében aligha jelenthető ki, hogy létezik egyfajta a priori genetikai ok, ami miatt a génkezelt növények feltétlenül veszélyesebbek lennének, mint “természetes” úton nemesített társaik. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy ma Magyarországon hiányzik a politikai akarat és bátorság az évek óta gondosan hiszterizált közvéleménnyel szembemenni, a zsigeri GMO-ellenesség helyett a kényelmetlen igazság érdekében.
Jonathon Harrington neve és története aligha mond sokat Magyarországon, pedig bő két évvel ezelőtt az említett úriember nagy figyelmet kapó fricskát nyomott a Walesi Nemzetgyűlés orrára. Harrington, szembemenve az egész politikai osztály akaratával, génmódosított (GMO) kukoricamagokat vetett el walesi farmján, megszüntetve ezáltal Wales nem sokkal korábban nagy pátosszal deklarált “GMO-mentességét”. Az akcióból anyagi haszon nem származott (az elvetett génmódosított fajok nem szerették nagyon a walesi klímát), de nem is ez volt a cél. Mint azt később maga Harrington is megfogalmazta, egyszerű figyelemfelkeltés volt a szándéka: az emberek figyelmét erre az ügyre irányítani, majd ezt kihasználva rámutatni, hogy a genetikához nem értő, populista politikusok hoznak olyan dolgokról döntéseket, amelyeknek sem a tudományos hátterével, sem következményeivel nincsenek tisztában. Harrington kis akciója senkinek nem okozott kárt, és miután a helyi “mélyzöldek”, a “GM Free Cymru” tagjai kidühöngték magukat (a renegát farmert többször feljelentéssel fenyegetve), az ügy komolyabb következmények nélkül lecsengett.
A dolgok jelen állása szerint, a nem is olyan távoli jövőben Harrington nem úszná meg ennyivel Magyarországon. A magyar politikai elit tagjai ugyanis, hasonlóan walesi társaikhoz, egyértelműen és feltétel nélkül GMO-ellenesek, bár gyanítható, hogy éppúgy nem rendelkeznek semennyi szakmai ismerettel sem a témáról. Az immár alaptörvényi szinten is deklarált génmódosítás-ellenzés az a pont, ahol az Országházban csont nélkül megvalósul a Nemzeti Együttműködés Rendszere, és jelenleg azon folyik a licit, hogy ki tud keményebben fellépni a sötétben bújkáló GMO-termesztők ellen. Például, ha a szabadságjogokért más kontextusokban egyébként keményen és harcosan fellépő LMP javaslatából törvény lesz, akkor egy magyar Harrington 2-8 év szabadságvesztésnek nézne elébe egy hasonló akciót követően. Hogy megértsük mindennek az abszurditását, előbb olyasmit kell tenni, amit az országgyűlési képviselőink elsöprő többsége a jelek szerint sosem tenne: felmérni, mennyiben jogosak a génkezelés-ellenes érvek.
Az érvek első nagy csoportja a génmódosítás gondolatától való végletes idegenkedést fedi le. Ezek szerint a genetikai beavatkozás természetellenes, és mint ilyen, nyilvánvalóan természetellenes eredményt hoz. A GMO növények génmódosítottak, tehát veszélyesek. Ezt a fajta érvelést olvashatjuk a témához semennyit nem konyító bloggerektől, de a témához jobban értő (bár a kérdésben nem elfogulatlan) Darvas Béla is erre utalgat az Élet és Irodalomban megjelent irományában.
Akik ezt az adu ászt veszik elő, azok vagy valóban azt hiszik, hogy a növényi örökítő anyag (genom) egyébként soha nem változik, vagy csak úgy tesznek, mintha azt hinnék. Márpedig mi sem áll távolabb a valóságtól. A növények genetikai anyaga, mint minden élőlényé, folyamatosan változik, generációról generációra. Ezek a változások gyakran egészen aprók (a többmilliárd bázispárból álló DNS egy-egy pozícióját érintik csak), gyakran azonban nagyobb genomszakaszok helyváltoztatásával, kitörlődésével, megduplázódásával járnak. Ebben semmi meglepő nincs, sőt. Ez a változékonyság biztosítja azt az alapanyagot, amit a természetes, vagy éppen emberi szelekció kihasznál. Így jelentek meg olyan hasznosnak ítélt jellegek kultúrnövényeinkben, melyeket aztán az ősi földművesek előnyösnek ítélve kiválogattak és elterjesztettek.
Olyannyira fontosak ezek a variánsok, hogy a genetikai anyag kémiai mibenlétének, vagyis az ikonikus DNS kettős spirál felfedezése, ill. a mutációk kialakulásának megértése óta magunk is mindent megteszünk minél több és minél különlegesebb növényvariáns kialakításáért, ha kell, kémiai mutagéneket adunk a magokhoz, ha kell, radioaktív sugárzásnak tesszük ki őket, csak, hogy több változás jelenjen meg a DNS-ükben.
Világszerte körülbelül 1,500, és egyedül Európában több száz, ionizáló sugárzással készült mutáns dísz- és táplálkozási célú növényfajtát hoztak létre és termesztettek az utóbbi harminc évben. Ezeket a növényeket természetes, “organikus” táplálékként vesszük és fogyasztjuk, bár fogalmunk sincs arról, hogy a besugárzás milyen genetikai elváltozást hozott bennük létre (magyarán nincs kezünkben a genom szekvencia minden egyes kultúrnövényfajta esetében), s ezeknek lehet-e hosszú távon mellékhatása. Pedig az ionizáló sugárzás következtében nagyobb gyakorisággal lezajló átrendeződések a genetikai anyag számos pontját érint(het)ik, és nagyobb eséllyel hozhatnak lére hibrid fehérjéket kódoló géneket, amelyeknek funkciójáról fogalmunk sincs, hiszen hasonló nem létezett a nemesítésre kiszemelt ősben. Az Európai Unióban ezek a növények mindenféle hosszabb ellenőrzés, teszt-termesztési és hatásvizsgálati huzavona nélkül kerülnek forgalomba, ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint a spontán mutánsokra.
Talán nem árt hangsúlyozni még egyszer: a növényi genetikai anyag spontán, illetve indukált átrendeződése révén akár gének tucatjai változhatnak meg előre nem kiszámítható módon, szemben a génkezelési eljárással, ahol egyetlen, viszonylag rövid és ismert DNS-szakaszt illesztünk be.
A GMO-viták ezen pontján tust húz a (képzeletbeli) zenekar, majd a vitapartnerünk diadalmasan azzal vág vissza, hogy igen, de előre nem tudjuk, hova illeszkedik majd be a bevitt DNS-szakasz és ott milyen mellékhatásai lesznek. Ráadásul gyakran idegen, adott növényben nem megtalálható, esetleg - irgalom atyja ne hagyj el! - bakteriális eredetű DNS-ről van szó.
Menjünk szép sorban. Ugyan a klasszikus technológiával valóban nem jósolható meg előre, hova ugrik be a DNS-darabunk, a legújabb transzgénikus eljárásokkal pontosan szabályozható, hogy hova illesztjük be a transzgénünket. Ráadásul a növényi genom egyébként is tele van kiszámíthatatlanul ugráló szekvenciákkal, úgynevezett ugráló génekkel, amelyek a legváratlanabb helyekre ugorhatnak be spontán is. Így jött létre például a kedvelt lucullus paradicsomfajta is, ami ellen szintén nem agitál senki.
Mindez még csak nem is a teljes kép. Az utóbbi időben kiderült, hogy növények, ha ritkán is, de a nagyobb rendszertani csoportok határainak keresztülhágásával is képesek géneket cserélni, vagyis nem közeli rokon növény fajok közt is megvalósul a génáramlás. Na és persze minden növényben folyamatosan bombázzák a genetikai anyagot bakteriális eredetű DNS-darabok.
Mindezek ismeretében aligha jelenthető ki, hogy létezik egyfajta a priori genetikai ok, ami miatt a génkezelt növények feltétlenül veszélyesebbek lennének, mint “természetes” úton nemesített társaik.- pontosabban, nincs olyan ok, ami miatt az utóbbiakat veszélytelenebbeknek lehetne tekinteni mint GM társaikat. Jó példa erre az elmúlt évek egyik valódi egészségügyi problémát okozó növénye, a magas pszoralén tartalmú zeller, amit természetes úton nemesítettek, hogy távol tartsa a rovarkártevőket. Mind az Egyesült Államokban, mind Izraelben, ahol ilyen típusú zeller forgalomba került, a növénnyel kapcsolatba kerülő munkásokban komoly bőrirritáció alakult ki. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem képzelhető el olyan eset, amikor egy génkezelt növény egészségügyi veszélyforrássá válna, de ennek a kockázatnak nem a tiltás az ellenszere, hanem egy megbízható és kiszámítható teszt- és hatásvizsgálat-rendszer, amelyet az összes kultúrnövényünkre kiterjesztünk.
És az igazi kérdés ez, hogy miért nem egy ehhez hasonló rendszer kidolgozását tűzte ki maga elé az LMP, miért a tudományos tényeket totálisan figyelmen kívül hagyó, populista “nemnemsoha” álláspontot tették magukévá. Természetesen a közvélemény félretájkoztatásáért nem csak ők a felelősek (például a hamarosan életbe lépő Alaptörvény GMO-ellenes passzusai más honatyák hozzá nem értésének állítanak mementót), de mégis ez az a párt, amelyik a Parlamentbe kerülésekor a “biológusok pártjaként” is pozicionálta magát, így nem tűnik extrém elvárásnak, hogy biológiai témákban egy biológusok számára is elfogadható álláspont képviseljenek.
Utóbbinak sajnos ma GMO kérdésben kevés látszata van, ha csak nem arra gondolunk, hogy szakmaibb viták esetén elismerik, megfelelő monitoring rendszer esetében nincs ok a génkezelt növények totális tiltására. Majd persze rögtön előállnak az anti-GMO tábor második farbájával, hogy mindez nem tudományos, hanem gazdasági-politikai kérdés, ahol a tét egyenesen a multik veszélyeztette magyar mezőgazdaság fennmaradása.
Nem kell egyszeri Monsanto- vagy Pioneer-lobbistának lenni, hogy belássuk, mennyire abszurd ez. Ha tudományosan nem indokolható a tiltás, akkor értelemszerűen ez egy szabályozási kérdés kellene legyen. Számos más olyan terület van, ahol ugyan időről időre fény derül az egyes piaci szereplők etikátlan magatartására, mégsem állt még elő senki a teljes tiltás gondolatával. Talán a legjobb példa a gyógyszeripar, ahol nagy botrányok ellenére sem vetette még senki fel, hogy tiltsuk be Magyarországon a gyógyszergyártás gyakorlatát. Összességében ugyanis a többség érti, hogy az efajta kilengések ellenére a gyógyszeripar társadalmi haszna megkérdőjelzehetetlen, betiltása hosszútávon felmérhetetlen kárt okozó ostobaság lenne. A helyes reakció a gyógyszergyárak kötelezése, hogy klinikai gyógyszertesztjeik (melyek folyamata már részletesen szabályozott) eredményeit folyamatosan elérhetővé tegyék mindenki számára, elkerülve ezáltal az olyan helyzeteket, hogy azokból egyoldalúan szemezgetve, a kellemetlen eredményeket elhallgatva folyamodjanak jóváhagyásért.
Bár az anti-GMO aktivisták mindent megtesznek, hogy a GMO-vitákban kizárólag a technológia esetleges árnyoldalairól essen szó, ha elfogadjuk, hogy a klímaváltozás hamarosan jelentős kihívásokat állít az európai mezőgazdaság elé is, luxusnak tűnik komolyabb vizsgálat nélkül lemondani a körvonalazódó problémák egyik lehetséges megoldásáról. A génkezelt növények új generációja ugyanis túllép a gyom- és rovarirtók elleni rezisztencia biztosításán és a hozamnövelést, a kultúrnövények kívánatos jellegeinek megerősítését, extrém körülményekhez való alkalmazkodását tűzi ki célul.
A gyógyszeriparéval analóg monitoring-rendszer kidolgozása egyértelműen megoldást jelenthetne a GMO-ipar vélt és valós veszélyforrásainak ellenőrzésére is. Arról nem is beszélve, hogy egy átlátható és kiszámítható rendszer lehetővé, illetve kifizetődővé tenné a GMO-fejlesztést mind az állami kutatóintézetekben dolgozók számára (hiszen biztosíthatná az effajta kutatások költségvetési támogatását), mind olyan kisebb (akár magyar) biotechnológiai cégek számára is, amelyeket a teljes kiszámíthatatlanság ma elriaszt ettől a területtől. Vagyis épp a “multik” dominanciáját lehetne tovább gyengíteni vele.
Sajnos azonban úgy tűnik, hogy ma Magyarországon hiányzik a politikai akarat és bátorság az évek óta gondosan hiszterizált közvéleménnyel szembemenni. A (kényelmetlen) igazságért küzdő politikusok hiányában pedig egy magyar Harringtonra vár majd a feladat, hogy a zsigeri GMO-ellenesség bástyáit bevegye.
A szerző Varga Máté biológus, a cikk “Nekiesik mint magyar politikus a génkezelt vadkörtének” címmel jelent meg.
.jpg)
