Egy újabb cikk a nyugdíjunkkal kapcsolatban. Az előző témát ez csak megerősíti! Íme:
Elkészült az Európai Unió tavaly készült tanulmánya, a Zöld Könyv, mely alcímében: “a megfelelő, fenntartható és biztonságos európai nyugdíjrendszer felé” hangzatos nevet viseli. Most végre elérhető mindenki számára magyarul is az Európai Unió szerveréről.
Miről szól?
Mielőtt lelkesen nekiesnek, az egyébként meglepően rövid, mindössze 40 oldalas anyagnak, röviden mesélek róla, számomra mik voltak belőle a legtanulságosabb részek. Eleve maga a szöveg – szinte nosztalgikus élmény. Én harminc évesen éltem meg a rendszerváltást, így bőséges gyakorlatot szereztem a kádárista sajtó olvasásában. Ott ugyanis az ember mesteri fokon sajátíthatta el a sorok közt olvasás művészetét. Sose hittem, hogy ennek a kifejlett képességemnek még valaha hasznát veszem. De igen. Az Unió szakértői ködösítésben, sorok közti üzengetésben, semmiben sem maradnak el a 70-es, 80-as évek Népszabadságának újságíróitól. őszinte részvétem minden fordítónak, aki ilyeneket dolgoz át egyik nyelvről a másikra.
Na, nézzük, mit lehet kihámozni ebből az euro-bullshit gyűjteményből. Az első “Bevezetés”, majd a második “Fő kihívások” fejezet nagyon jól – és ugyanakkor nagyon lábujjhegyen, nehogy bárki felébredjen rá – kifejti, hogy az európai nyugdíjrendszer jelenlegi formája tarthatatlan. Ennek elemzése nagyon szép és persze nagyon elkeserítő.
Különösen tetszik az első mellékletben felvázolt európai demográfia modell, ami jól mutatja, hogy a jelenlegi helyzethez képest egy generációval később minden dolgozónak háromszor annyi nyugdíjast kell eltartania, mint most. Ez alapján a kérdés nyitva marad, hogy akkor háromszor annyi nyugdíjjárulékot fizessen mindenki a jelenlegi bruttó fizetésünk 32% helyett, vagy a nyugdíjakat harmadoljuk?
Az egyik megoldás, ha a nyugdíjba vonulási korhatárokat kitoljuk. A szöveg gyönyörűsége, hogy egészen odavetve derül csak ki (a számomra korábban nem ismert tény), hogy a 2002-es barcelonai Európai Tanácsban a tagállamok mindegyike vállalta, hogy a nyugdíjkorhatárt 5 évvel emeli. (3.2 pont, 1 bekezdés). Mondjuk Magyarországnak nincs nehéz dolga, ugyanis a 6-os mellékletből kiderül, hogy nálunk a 2001-es felmérés szerint átlag 57,6 éves korukban mentek nyugdíjba az emberek. Ez mondjuk megdöbbentő, gondolom a korkedvezményes nyugdíjakon kívül az elképesztő számú rokkantnyugdíjast is beleszámolhatták.
Csak megjegyzés szintjén: nálunk a rokkantnyugdíjasok száma tényleg egészen furcsán magas. Ma Magyarországon 12 százalék a rokkantnyugdíjasok aránya, míg az OECD-országok átlaga 6 százalék. “Összesen 420 ezer fő van Magyarországon rokkantnyugdíjasként nyilvántartva, ám ha az OECD-átlaghoz közelítenénk, a számuk 210 ezerre apadna” – mondta Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter még decemberben. Ehhez most szerezték be azokat a futurisztikus hatalmas laboratóriumokat, ahol minden rokkantnyugdíjast újra vizsgáztatnak majd, mindenfajta munka szimulációs gyakorlattal. Lesz móka-kacagás majd sok családban, hogy megint dolgozhat(na) a korábbi rokkantnyugdíjas anyuka-apuka!
Megoldásokból van, de ki fogja megcsinálni?
Mit javasol végül is a megoldhatatlan helyzet megoldására az Unió tanulmánya? Az egyik alapkő a nyugdíjkorhatár emelése. Hogy mennyire, arról a tanulmány mélyen hallgat. A demográfia adatokból azonban minimális matematikával két dolog következhető ki. Egyik, hogy ha az új demográfiai modellre átcsúszik az Unió a következő harminc évben, akkor, ha meg akarjuk tartani az állami nyugdíjak jelenlegi szintjét, a jelenlegi nyugdíjjárulék fizetési arányok mellett, a nyugdíjkorhatárt egységesen 72 évre kell felemelni. (Ez meglehetősen nonszensz, kivételes esetektől eltekintve nem lehet elvárni munkavégzést 70 éves emberektől. Én például nagyon nem szeretném, ha az autópályákon 70-es kamionsofőrök vezessenek, 70 éves pilóták repüljenek a repülőkkel a fejem felett.) Persze még mindig megmarad a másik lehetőség, hogy maradnak a jelenlegi korhatárok, de akkor a nyugdíjakat kell harmadolni.
Akkor mi a megoldás? És itt a szöveg hihetetlen szórakoztató. Ugyanis egyik oldalról kifejti, hogy milyen remek, hogy sok ország a jelenlegi felosztó-kirovó megoldás helyett bevezeti a részben tőkefedezeti alapú nyugdíjrendszert. Magyarán üdvözli, hogy az un. állami nyugdíjrendszer mellett bevezetik a magán nyugdíjpénztárakat ( 2.2.2 pont). Ugyanakkor a pénzügyi és gazdasági válság hatásait elemző 2.3 alfejezet harmadik bekezdésében nagy megértéssel közli, hogy ahhoz, hogy az állami nyugdíjak stabilitását megtartsák, egyes országok beszüntették a tőkefedezeti rendszerbe való fizetést. Ez az a híres rész, amitől kormányunk vérszemet kapott és a nyugdíjpénztárakat visszaállamosította. Szegény eurokraták! Ha nem kellene az egészen sírni, akár mulathatnánk is ezen a mindent összebékítő stílusparádéjukon.
Miután a lényegi kérdésekkel semmit sem tudott kezdeni, a tanulmány nagy élvezettel merül el abszolút részletkérdésekbe, mint az Unión belüli mobilitás kezelése, a nemi diszkrimináció csökkentése, vagy a kontroll és a tájékoztatás növelése a nyugdíjrendszerben. Tényleg olyan az egész, mint amit a híres nyugdíjszakértő, dr. Farkas András mondott: “Azon vitatkoznak a Titanicon, mi legyen a vacsora…”
Mindenesetre a káröröm hamis mosolya átfuthat a szánk sarkán: a szomszéd tehene is megdöglött. Nyugdíjügyben, az Unió minden országa ugyan abban a …khmm… bajban van, mint mi! Legalább tudjuk, hogy őrájuk sem számíthatunk.
Konklúzió
De tényleg: akkor mi lehet a megoldás? A tanulmány két pozitív dolgot javasol. Egyrészt, hogy növelni kell a pénzügyi műveltséget (3.4.4 pont). Ugyanakkor a Zöld Könyv másik javaslata – és szerintem ez a fő üzenet: mindenki oldja meg magának a nyugdíjkérdését. Építsen saját maga tőkét, amiből maga képezhet járadékot magának.
És talán ki kellene írnunk mindezek után: Nyugdíjkalkuláció az Európai Unió ajánlásával…
Forrás Tóth András blogja
