Csatlakozz Te is!

Miről szól a blog?

Mi próbáljuk megérteni a minket körülvevő világot. A tudást felhasználhatjuk arra, hogy fejlődjünk, anyagilag jobb helyzetbe kerüljünk vagy megőrizzük egészségünket, ne hagyjuk, hogy átverjenek minket! Úgy érzed Te is hozzá tudsz rakni valamit? Van egy érdekes történeted vagy témajavaslatod? Érdeklődéssel várom leveledet: mpeter0725@gmail.com

Ingyenes és hasznos

Különösen ajánlott

Mi lesz a Higgs-bozon gyakorlati haszna és mikor?

2012.07.09. 21:36 Moszi0725

Ez egy nagyon jó írás Dávid Gyulától, kicsit hosszú de érdemes elolvasni:

Először is felejtsük el az antigravitációt. Néhány hete részletesen leírtam, hogy MINDENFÉLE anyag - pozitív, negatív vagy esetleg nulla tömegű - lefelé esik a gravitációs térben. Nem lehet a szörfdeszkámat Higgs-krémmel bekenni, és végiglebegni az utcán. Bár a Higgs-mezőtől (nem a Higgs-részecskétől!) származik a bennünk levő anyag tömege, ha valahogy kikapcsolnád a Higgs-mezőt, nem súlytalan lennél, hanem halott - atomjaid részecskéi szanaszét repülnének. A nulla tömegű fotonokat nem lehet atomon belüli keringésre kényszeríteni - és Higgs-mező nélkül az elektronok is fotonként viselkednének...

Nézzük akkor a korábbi technikai forradalmak körülményeit, fizikai alapjait!

Miért sikerült villámgyorsan felhasználni az elektromágnesség frissen felfedezett törvényeit? Mert köznapi méretű, makroszkópikus testek mechanikai mozgatásával (dróttekercsek forgatása), vagy köznapi mennyiségű anyagok kémiai reakcióival (akkumulátor) jelentős intenzitású, és makroszkópikus kiterjedésű elektromos és mágneses terek kelthetők. Így a durva mechanikához és kémiához, illetve hőtanhoz szokott "szerelők és kazánfűtők" (ez egy 19. század végi fizikus lesajnáló megjegyzése) is képesek voltak elektromechanikai és elektrokémiai berendezéseket szerkeszteni, építeni és működtetni. Edisonnak nem kellett ismernie a Maxwell-egyenleteket ahhoz, hogy az izzólámpát és a telefont feltalálja (nem is ismerte őket).

Ma már sokkal finomabb szinten, majdnem atomi méretekben tudjuk manipulálni az elektromos és mágneses mezőket. Ha végiggondolod, hogy a számítógéped vagy mobiltelefonod chipjében mekkora (nanométeres) skálán változik az áram iránya vagy a mágneses térerősség, akkor érezheted a különbséget a 19. század végi dinamókhoz képest. Ehhez azonban kellett egy évszázad tudományos és technológiai fejlődése. És nem véletlen, hogy ha elromlik a villanykapcsoló, csavarhúzóval szétszeded és megbütykölöd, de a telefon chipjét vagy a winchesternek az Óriás Mágneses Ellenállás (GMR - néhány évvel ezelőtti Nobel-díj) alapján működő olvasófejét eszed ágában sincs szétszedni és megjavítani. De ezt még a szervizben sem teszik meg: egyben veszik ki, dobják ki és cserélik újra a kütyüt. Ami a tok belsejében van, az csak speciális körülmények közt, speciális módon készíthető - igen mély és bonyolult kvantumfizikai alapismeretek alkalmazásával. Ezeket persze a telefon vagy az olvasófej felhasználóinak nem kell ismernie. De a folyamatból eltűntek a "szerelők és kazánfűtők".

Ez a tendencia tovább folytatódik. Ma már laborban képesek vagyunk egyes atomok egyes elektronjainak manipulálására (tegnap jelent meg a neten egyetlen rubidium-atom "árnyékának" fényképe). Belátható, kb. húsz éves távolságban van az a technológia, ami már az elektromos és mágneses mezők egyes atomok méretével megegyező tartományban való szabályozásával táncoltatja meg az elektronokat a jövő egyatomos tranzisztoraiban (itt ér majd véget a Moore-törvény alkalmazhatósága). Ez a technika még inkább az absztrakt kvantumfizikára támaszkodik majd, mint a mai, még kevésbé lesz érthető és "szerelhető" a laikusok számára – de ugyanúgy az elektromágnesség Maxwell-féle törvényeire, illetve azok kvantumos továbbfejlesztésére támaszkodik, mint a villanykörte és a dinamó.

Miért volt gyors a magfizikai eredmények gyakorlatba ültetése? Végül is itt is a makroszkópikus méretű hatásokat használjuk ki: több száz liter víz felforrósítását az atomreaktorban, az egész testben szétterjedő radioaktív nyomjelző anyagokat stb. Az előbbi kulcsa a láncreakció, amely a mikrofolyamatokat makroszintre erősíti. Amíg erre nem gondoltak (Szilárd Leónak jutott eszébe), addig a magfizika szakemberei teljesen kizárták a magenergia gyakorlati hasznosításának gondolatát (Rutherford 1936-ban bolondokházába küldött volna mindenkit, aki erről beszél). A nukleáris technika ma is bizonyos értelemben olyan "durva", mint a száz évvel ezelőtti elektrotechnika. Azt használjuk ki, hogy sok hasonló részecske van együtt, és statisztikus viselkedésüket tudjuk leírni, illetve befolyásolni. A nukleáris mérnök nem a "természetet leigázó" lovát táncoltató, azt finom mozdulatokra betanító, mozgását uralni és irányítani képes huszár vagy műlovar, hanem a marhacsordát ezer mérföldekre terelgető, de az egyes marhák mozgásával nem törődő törökkori hajdú mai megfelelője. Ügyesen elrendezzük a körülményeket, hogy a mikrofolyamatok makróvá erősödhessenek (a szén, urán, kadmiumrudak és a víz megfelelő geometriájú elhelyezésével, illetve ennek visszacsatolt manipulálásával), a többit a statisztikus fizika elintézi.

Persze a magtechnika is elindult a finomodás, az egyes atomok manipulációja irányába. Ma még nem látjuk ennek a perspektíváját, sem az alkalmazható eszközök, sem a társadalmi output szemszögéből. Egyik előjele az a tervezet, amely a mai atomreaktorokat kívánja leváltani: kis tartományban, egyszerre csak kevés radioaktív magot kezelve egy részecskegyorsító protonsugarával - így kiváltva és kontroll alatt tartva bizonyos megkívánt magreakciókat, anélkül, hogy veszélyes mennyiségű hasadóanyag halmozódhatna fel a berendezésben. Ez a rendszer kellő pénzügyi és politikai támogatás esetén akár ma is megépíthető lenne, és helyettesíthetné az atomerőműveket. Száz év múlva - ma még elképzelhetetlen finomságú nukleáris manipulációk nyomán - valószínűleg mindennaposak lesznek az olyan anyagok, amelyek atommagjait egyenként alakították át, ezzel olyan atom-atom kapcsolatokat hozva létre, amelyek természetes (kémiai vagy kristálytani) úton nem jöhettek volna létre, és így megkívánt, megtervezett tulajdonságú, nanoszinten szervezett szerkezetek lesznek kialakíthatók. Ez lehet pl. a nukleáris megfelelője a mai atomi szintű elektromágneses manipulációknak. Erről a szintről visszatekintve nevetségesnek tűnnek majd a mázsás atombombák és az óriási reaktorok - ahogy egy mai chip esetén sem félsz attól, hogy agyonüt az áram…

Mi is lenne a következő nagy lépés, forradalmi felfedezés az elektromágnesség és a magfizika után? A részecskefizika? Hát izé… igen nehéz olyan, a mindennapokból is ismerős technikai alkalmazást mondani, ahol a részecskefizika új eredményei játszanak szerepet. Hirtelen csak egy jut az eszembe: a pozitron-emissziós tomográfia. De hát a pozitron tulajdonképpen ugyanaz, mint az elektron - egyéni szociális problémája, hogy éppen antirészecske, és túl sok elektron van a környékén. Ha valahogy megoldjuk, hogy ne sugározzon szét azonnal, vagy épp e szétsugárzást használjuk fel vizsgálatokra, akkor viselkedését jól ismerjük, leírhatjuk, elemezhetjük. És a természet segítségünkre jön - nem is kellenek hozzá részecskegyorsítók, mert bizonyos radioaktív anyagok bomlása pozitront termel, ami a környékbeli elektronokkal rögtön szét is sugároz, nekünk csak a vizsgálat helyszínére kell juttatnunk a bomlásra képes atomokat - ezt meg a vérkeringés elintézi. Minden tiszteletem a PET megalkotóié és működtetőié, de nem mondhatjuk, hogy ez a berendezés túlságosan mélyen kiaknázza a részecskefizikai elmélet és technika mélységeit.

És mi van a többi elemi részecskével? Például a már negyven éve felfedezett kvarkokkal? Hol a kvarkerőmű, kvarkmikroszkóp, esetleg a katonák által követelt kvarkbomba? Egyik sincs sehol. Neutrínócsillagászat már - számtalan technikai nehézséget leküzdve - létezik, de ez a természet által produkált részecskék észlelésével és analizálásával foglalkozik, nem aktív technológia. Mi lehet a baj?

Talán nem véletlen, hogy a fizikának ezek az ágai később születtek meg, mint az elektromágnesség elmélete és gyakorlata. Az elemi részecskék közti erős és gyenge kölcsönhatás (különböző okokból) igen rövid hatótávolságú, ez a távolság az atommag nagyságrendjébe esik, százezerszer kisebb az atomnál. A kvantumelmélet általános szabálya szerint a "mikroszkópként" használt részecskék szükséges energiája fordítva arányos a felbontóképességgel, azaz a vizsgálni kívánt objektum méretével. Ilyen nagy energiájú részecskenyalábok létrehozásához viszont hatalmas és költséges berendezéseket kell építenünk. Ennek technikai, és főleg anyagi meg politikai korlátai vannak. Nem hiszem, hogy valaha is építünk a mostani LHC-nél két-három nagyságrenddel nagyobb, ezer kilométeres méretű gyorsítókat. Talán az űrben… És csak ha nagyon sok pénzünk lesz rá - vagy ki nem találunk valami forradalmi, a mostani módszerektől gyökeresen különböző eljárást arra, hogy egy vagy néhány elemi részecskére akár makroszkópikus mennyiségű energiát összpontosítsunk (az LHC-ban egy proton mozgási energiája már összevethető egy szúnyog felemeléséhez szükséges energiával…).

Hatalmas anyagi és technikai koncentrációval elértük, hogy néhány töredékmásodpercre létrehozzuk a nagy energiájú, ezért igen bomlékony elemi részecskéket, és villanásnyi életük alatt tanulmányozni tudjuk tulajdonságaikat. De ez nem technológia. Miért nincs "részecske-technológia"? Mi hiányzik abból, ami az előző technikai forradalmakkor megvolt?

1/ A könnyű reprodukálhatóság, hozzáférhetőség. Ma már nem kellenek speciális laborok elektromos jelenségek létrehozásához, a ceruzaelemeket boltban árulják, a konnektor minden lakásban ott van. A nukleáris technika nem tart itt (talán nem is fog, mert félünk a veszélyeitől, és mindig a laborban marad, a nagyközönség száz év múlva is csak késztermékként találkozik a "nanonukleáris" módon készült anyagokkal). De izotópok, nukleáris berendezések - szakértői kontroll alatt - már ma is ott vannak sok kórházban és ipari anyagvizsgáló laborban. Azt viszont kizárhatjuk, hogy száz vagy kétszáz év múlva mindenkinek lesz egy LHC-je a sufniban. Vagy akár csak minden gyárban egy ilyen gyorsító… Hacsak (lásd a korábban mondottakat az új, forradalmi ötletekről)…

2/ A makroszkópikus méretű hatás. Pillanatnyi tudásunk szerint (az ide nem tartozó gravitáción kívül) csak az elektromágneses kölcsönhatás terjed ki makroszkópikus tartományokra. Az elemi részecskéket létrehozó folyamatok, és a részecskék hatásai igen rövid hatótávúak. Bár e részecskék igen gyorsan szaladnak (gyakorlatilag fénysebességgel), a legtöbbjük olyan rövid ideig él, hogy az ezalatt megtett teljes útjuk jóval kisebb egy atommagnál. Ezért élesen meg kell különböztetnünk a részecskék két fajtáját: az egyik fajta olyen rövid élettartalmú, hogy ezért közvetlenül sohasem észleljük, a másik fajta hosszabb ideig él (ez még mindig csak a másodperc igen kis törtrésze, de a fénysebességgel megszorozva már métereket vagy kilométereket kapunk), ezek kijönnek a berendezésből, elektromos és mágneses terekkel eltéríthetők, analizálhatók – épp ebből következtethetünk az őket szülő, sokkal rövidebb ideig élő részecskék tulajdonságaira. Éppen így, ezeket a bomlástermékeket analizálva azonosították a Higgs-részecskét is.

Érdekes módon napjainkban kezd kialakulni egy olyan technológia, ami ezeket a másodlagos, messzire repülő részecskéket használja fel - először csak maguknak a részecskefizikai folyamatoknak az elemzésére, később (ez a "később" most csak a mától számított egy-két évet jelent!) az ismert részecskék segítségével ismeretlen természeti körülményeket vizsgálhatunk. Az első fajta kísérletre példa a közelmúlt híres neutrínós balfogása. Itt a Genfben létrehozott neutrínók makroszkópikus, hétszáz kilométeres távolságra repültek az Alpok kőzettömegén keresztül. Ilyen neutrínók származhatnak gyorsítókból vagy atomreaktorokból. Ehhez hasonló kísérlettel fedezték fel pár éve a neutrínó-oszcillációt - ami még a részecskefizikán belüli effektus. De már tervezik azokat a kísérleteket, amelyek során a Föld felszínének különböző pontjain található neutrínó-források nyalábjait a Föld egész "testén" átbocsátva, és a felszín másik pontján észlelve azokat mintegy "megröntgenezik" a Földgolyót. A neutrínók elnyelődéséből (illetve az oszcilláció addigra már ismert paramétereinek esetleges megváltozásából) lehet majd következtetni arra, milyen fajta és milyen állapotú anyag van a Föld középpontjában, illetve annak környékén. Erről mindmáig semmiféle közvetlen bizonyítékunk sincs, csak többé-kevésbé megalapozott spekulációk léteznek. Ilyen mérésre másfajta objektum nem alkalmas, kizárólag a nagy áthatoló képességű (és ezért igen nehezen detektálható) neutrínó. Íme egy példa arra, hogy a részecskefizika a makroszkópikussá válás határát átlépve közvetlen technológiai tényezővé válhat. Még ebben az évtizedben.

3/ A tömegesség. A magfizika azért válhatott az emberi életet közvetlenül befolyásoló (és fenyegető - lásd atombomba) technika alapjává, mert egy szerencsés (vagy szerencsétlen, ízlés dolga) véletlen, a láncreakció képes az elemi eseményeket koordinálni, összekapcsolni, ezzel makroszintűvé növelni. Sajnos (vagy szerencsére, ízlés dolga) más elemi részecskék folyamataival kapcsolatban ilyen erősítő effektust nem ismerünk. Ezért az egyes elemi részecskék keltése, mozgása, elnyelődése mind egymástól független (ráadásul a kvantumelmélet szerint véletlenszerű) folyamat, amelyeket semmi sem tud a köznapi életben is észlelhető makroszkópikus eseménnyé növeszteni.

Illetve - dehogyisnem ismerünk ilyen folyamatot! Ott van mindenki előtt, aki ezt olvassa, a számítógépe CD-olvasójában: a lézer. Ez az egyes atomok foton (azaz elemi részecske-) keltési folyamatait speciális kvantumeffektusok segítségével összehangolja, makroszkópikusan korrelálttá teszi, esetenként olyan energiát összpontosítva egyetlen kvantummódusba, ami akár acéllemezek átvágására vagy rakéták lelövésére is elegendő (a jedik lézerkardjáról most nem is beszélve). Miért nem készítünk hát más elemi részecskékhez is lézerberendezést, és akkor lesz erős, szabályozott, makroszkópikus objektumnak is tekinthető proton- vagy neutrínó-nyalábunk?

Ennek két akadálya van: az első, hogy nem tudjuk, hogyan csináljuk. A második az, hogy a legtöbb részecske esetében tudjuk, hogy ez nem is lehetséges! A részecskék jelentős része ugyanis fermion, azaz feles spinű objektum, ezeknek pedig a kvantumelmélet Pauli-elve megtiltja, hogy akárcsak kettő belőlük (nem hogy tíz a sokadikonnyi mennyiség…) azonos kvantumállapotba kerüljön. Ezért nincs (és nem is lesz) elektron-lézer. (Aki hallott már "szabedelektron-lézerről", az rögtön jegyezz meg, hogy amivel ilyen néven kísérleteznek, az egészen más elven működő berendezés (lesz), és csak a kóbor apácák megtévesztése céljából hívják lézernek.)

Maradnak a bozonok, az egész spinű részecskék - ezeknek a Pauli-elv matematikai megfelelője kifejezetten kívánatossá teszi, hogy sokan gyűljenek össze azonos kvantumállapotba. Így jön létre a néhány éve megvalósított Bose-Einstein-kondenzátum, de ilyen elven működik a szuperfolyékonyság és a szupravezetés is. Ne meg ez az elv kényszeríti együtt menetelő sereggé a lézersugár fotonjait. Készítsünk tehát lézersugarat bozonokból!

Az egyik ígéretes jelölt a legközönségesebb elemi részecske, a pion. Amikor a gyorsítókban összetalálkozó protonok vagy atommagok ütközésekor szétfreccsenő több ezer elemi részecske fotóját csodáljunk, tudnunk kell, hogy a törmelék nagy része pion - ők a szemét, őket nem is vizsgálják egyenként, csak az általuk elvitt teljes energiát mérik a detektorok, hogy a maradék néhány érdekes részecske adataira következtessenek. "Pionlézer" megalkotására már régen tettek javaslatot. Tudtommal jelenleg nem folynak ilyen kísérletek. De - ha már álmodozással kezdtük - személyes meggyőződésem, hogy a száz év múlva megvalósuló "nano-magfizika", az atommagok egyedi manipulálásának fő eszköze a jól irányítható koherens pionnyaláb, azaz a pionlézer ("pézer" lesz.

Milyen bozonokat ismerünk még? Nos: a gyenge kölcsönhatás közvetítő részecskéit, a W és Z bozonokat (felfedezés: CERN, 1983, Nobel-díj néhány évvel később). Ezeknek nagy a tömege, ezért rövid az élettartamuk, ki sem jönnek a protonból vagy az atommagból. Nehéz olyan mechanizmust kitalálni, ami ezek élettartamát annyira megnövelné, hogy több reakcióból származó gyenge bozon makroszkópikus távolságra eljusson, és korrelált mozgást mutasson. Lehet, hogy az ilyen effektus fontos lehet a csillagászatban: egyes elméletek szerint a neutroncsillagok nagy nyomású belsejében, ahol a neutronok kvark-gluon plazmává olvadnak össze, a speciális körülmények között koherens W és Z hullámok is létrejöhetnek - de ezek a természetes "wézerek" és "zézerek" messze állnak attól, amit emberi technológiának nevezhetünk.



És igen: létezik még (mától hivatalosan is) a Higgs-bozon! Ő is egész spinű elemi részecske, ezért elvileg hajlandó lenne kondenzálódni. No de az ő létrehozásához még nagyobb energia kellett (a CERN gyorsítóit a W és a Z bozon felfedezése után még harminc évig kellett fejleszteni a Higgs megtalálásáig), ezért még rövidebb ideig él, még kevésbé jön ki az ütköző részecskék környezetéből (most is csak bomlástermékeinek eloszlásából következtettek létezésére) - miért gondolnánk, hogy belőle koherens részecskenyaláb, "hézer" készíthető?

A Higgs-bozon egy dologban alapvetően különbözik minden más elemi részecskétől. Épp ez a speciális tulajdonsága az, ami miatt azt mondjuk (kissé pongyolán), hogy ő "ad tömeget" a többi részecskének. Ennek részletes kifejtésére itt és most nincs hely és idő. (De szerencsére lesz máskor: az itt is sokat emlegetett "Az atomoktól a csillagokig" című ismeretterjesztő sorozat most kezdi nyolcadik évadját, épp a sorozat századik előadásával. Mit ad isten, ezt az előadást épp én tartom, épp erről a kérdésről. Címe: "A tömeg eredete és a Higgs-mező – avagy a 2013. évi Nobel-díj". Helyszín: az ELTE lágymányosi északi tömbje, idő: szeptember 13. csütörtök, 17:00.)

A Higgs-mező különlegessége az, hogy alapállapotban nem nulla az értéke. Ezzel az értékkel arányos a többi részecske tömege (részletek szeptemberben). Részecskefizikai szemszögből ezt úgy is fogalmazhatjuk (persze sok matekkal ez a fogalmazás alá is támasztható), hogy a Higgs-részecskék nem csak úgy magukban léteznek bele a világba, villanásnyi ideig, hanem korrelált mozgást végezve, mintegy összekapaszkodva és egymásra támaszkodva stabilizálják egymás létezését, élettartamukat végtelenre növelve kondenzátumot, ha úgy tetszik, Higgs-lézert vagy "hézert" alkothatnak. Az így létrejött speciális anyagfajtát mi sokkal köznapibb néven ismerjük: úgy hívjuk, hogy "vákuum".

Máig ez a részecskefizika Standard Modelljének általánosan elfogadott, de a kívülállók szemében furcsának ható hipotézise volt - azért csak hipotézis, mert bár sok egybehangzó, az elmélet jóslataival megegyező kísérleti tény támasztotta alá, mégis csak hiányzott alóla a legalapvetőbb kísérleti bizonyíték: magának a Higgs-bozonnak a létezése, ennek igazolása. Most ez megtörtént. Mától fogva a vákuumról fentebb írottak nem őrült spekulációt, hanem a fizika általánosan elfogadott, a valósággal összhangban álló alapelméletét képviselik.

Ha így van, akkor ez a furcsa anyag, a vákuum, az elemi részecskékből szőtt, mindent betöltő, ám nem triviális rendszer (azért ne tévesszük össze az Einstein előtti idők feltételezett "éterével"! - nos ez az anyag megkerülte azokat a nehézségeket, amelyeket fentebb felsoroltam, és amelyek az elemi részecskék fizikájára közvetlenül támaszkodó technológia előtt tornyosulnak! 1/ Hozzáférhető - vákuumot kis energiabefektetéssel mindenki házilag is előállíthat, egyesek eleve ott hordják a fejükben. 2/ Makroszkópikus kiterjedésű - térben és időben a végtelenbe nyúlik. 3/ Tömeges - a vákuum úgy tekinthető, mint nagyon-nagyon-nagyon sok Higgs-részecske speciális kötött állapota, kondenzátuma.

Ekkor viszont ez az anyag - megint csak viszonylag kis (a részecskegyorsítókban összpontosított energiákhoz képest kis) energiabefektetéssel módosítható, más, gerjesztett állapotba is hozható! (Gondoljunk az elektron-pozitron pár létrehozásához szükséges 1 millió elektronvoltnyi energia, és a kémiai folyamatokban végbemenő elektron-átrendeződési folyamatok néhány, vagy néhány tized elektronvoltos energiaigényére!) E gerjesztési folyamat részleteit elvileg leírja a részecskefizika Standard Modellje, amelynek ma az utolsó záróköve is a helyére került. Elvileg az is kiszámítható, hogy milyen (a Higgs-részecskékkel kölcsönható) másfajta részecskéket kell, és hogyan kell mozgatni ahhoz, hogy a Higgs-mező a kívánt módon megváltozzon. Ezek a számítások - ismerve a Higgs-bozon pontos adatait - akár holnap elkezdhetők. A legkívánatosabb az lenne, ha az általunk leginkább kézben tartott, könnyen és sokféleképpen manipulálható elektronok vagy fotonok megfelelő mozgatásával lehetne kiváltani a kívánt hatást.

E hosszú bevezető után tehát következzen a jóslatom: harminc, de legkésőbb ötven éven belül megtanuljuk szándékaink szerint lokálisan manipulálni a Higgs-kondenzátumot, azaz a vákuumot. Lesznek kicsiny elektronikus vagy optikai eszközeink, amelyek a megfelelő számítógéphez kapcsolva a tér egy adott tartományában az általunk kívánt módon megváltoztatják a Higgs-mező értékét.

Mire jó mindez? Ne felejtsük el, hogy a Higgs-mező ad tömeget az összes többi elemi részecskének, köztük a legközönségesebb elektronoknak. Az elektronok viselkedésén múlik viszont a körülöttünk levő köznapi anyag szinte mindenfajta (mechanikai, szilárdságtani, optikai, elektromos, mágneses, és persze kémiai) tulajdonsága. Ha pontosan kiszámítjuk, hogy hol és mennyire változtatjuk meg a Higgs-mező segítségével az elektronok tömegét, akkor a fenti tulajdonságok mind közvetlenül manipulálhatóvá válnak. A rengeteg energiát pazarló és durva nagyolvasztók használata helyett a lokálisan megpuhított fémek udvariasan belecsordogálnak a legbonyolultabb formába is, nem utólag kell lereszelnünk a nagyját; egy megfelelően alkalmazott lokális Higgs-mezővel az űrhajó fémfala helyileg átlátszóvá válik, anélkül, hogy az „ablak” szélét tömíteni kellene; sőt ajtó sem kell a fémfalra, az anyagon Higgs-kulccsal kis nyílást nyithatunk, majd visszazárhatjuk; könnyen létrehozhatók a szobahőmérsékletű szupravezetők; az anyag helyi, akár atomi szintű manipulációja korábban elképzelhetetlen sűrűségű információtárolást tesz lehetővé; stb. - a lehetőségeknek csak a képzelet hiánya szab határt. És akkor még csak az elektronokhoz nyúltunk, nem avatkoztunk bele a protonok lelkivilágába, nem alakítottuk tulajdonságaikat az egyszerűen, szobahőmérsékleten létrehozható magfúzióhoz illővé…

Ha jól megismerjük a részecskék világában speciális, központi szerepet játszó Higgs-részecske és vele a Higgs-mező tulajdonságait, majd megtanuljuk manipulálni ezt a mezőt, ezzel a bennünket körülvevő anyag tetszés szerinti átalakításának csodálatos kulcsát mondhatjuk majd magunkének. És ezeknek az eszközöknek a birtokában visszatekintve utódaink a mai napot nem egy egyszerű, "sokadik" részecske felfedezése napjának, hanem egy valóban új technikai forradalom kiindulópontjának tekinthetik majd.

Higgs.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ertelmesen.blog.hu/api/trackback/id/tr274638769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kaposztas zsir 2012.08.07. 22:49:38

DGy-tol meg nem olvastam olyat ami ne lett volna hosszu :)

Slippery Slick a menetlabilizátor 2013.08.10. 01:49:34

Nem hiszem el, hogy én vagyok az egyetlen pizzafutár akit csikol ez a téma.

David Bowman 2014.07.14. 13:29:18

Jó kis írás. Tetszett. Nagyon várom már a zsebmaterializátort.